KIRÁNDULÁS A VADNYUGATI VÁROSBA

A Barangoló Bejárós Táborral feledhetetlen napot töltöttünk 2019. július 12-én, a Vadnyugati városban, Csongrád-Bokroson.

Különbuszunk reggel fél 8-kor indult, hogy minél hamarabb érkezzünk meg a vadnyugatra. Volt, aki táborosként már járt itt velünk, volt, aki most első ízben kóstolt bele az indiánok és cowboyok világába.

Amikor megérkeztünk, Tom seriff, a felesége, Mónika és táboros csoportunk vezetője, Erika fogadott bennünket, s invitáltak be a Vadnyugati városba. Elfoglaltuk táborhelyünket, s máris útnak indultunk Erikával, hogy a fiúk és a lányok elfoglalhassanak egy-egy tipit, vagyis indián sátrat. Majd helycserés támadással a másik tipit is belakták táborosaink.

Ezután az Indián meteorológiai kőhöz vándoroltunk, hogy megtudjuk, milyen is az idő a vadnyugaton. Az egymáshoz támasztott ágak között lógó követ megtapintották a gyerekek, s ebből máris tudták, hogy meleg van (a kő meleg volt), süt a nap (a kő árnyékot vetett), kicsit fúj a szél (a kő egy kicsit mozgott) és nincs eső (a kő nem volt vizes). S mivel az öreg indián sose téved, tudtuk, hogy ez az időjárás előrejelzés helyes. Tehát továbbmentünk a nádfalakkal körülvett labirintus felé, melyen mindenki keresztülment. S mivel mindenki kijutott a labirintusból, törpeként kellett ismét végigmenni rajta, majd kicsi Szonja vezetésével váll- vagy derékfogással kígyóztak végig táborosaink az útvesztőben.

Következő ügyességi feladatunk a Távolugrás volt. Helyből és nekifutásból is próbálkoztak a gyerekek, s attól függően, hogy milyen távolra ugrottak, kiderült, hogy úgy ugranak, mint a bolha, a béka, a sáska, a nyúl vagy a kenguru. Ezután a Csizmahajítás következett. De nem akárhogy! Ugyanis a csizmát először alaposan meg kellett szagolni, s csak utána eldobni. Így biztosabban célba találtak vele a próbálkozók.

A feladat teljesítése után megérkeztünk a város központjába, ahol a seriff hivatala és a Saloon volt. A gyerekek megfigyelőképességét tette próbára Erika. Az első helyiség alapos megfigyelése után több kérdést is feltett, melyre többé-kevésbé helyes válaszok érkeztek, így a lengőajtón át bemehettünk a saloonba.

Helyet foglaltunk, megpihentetve fáradt lábainkat, s alaposan körbenéztünk. A bejárattól jobbra indián jelképek voltak: a falon szellemfogó, Ülő Bika képe, békepipa, a pianínón a tipi kicsinyített mása. Erika mesélt arról, hogyan is fedezte fel Kolumbusz Amerikát, úgy, hogy haláláig úgy gondolta, Indiába érkezett. Az ott lakókat ezért is nevezte indiánoknak. Beszélt az indián szokásokról, hagyományaikról, mindennapjaikról. A szemközti falon a kontinensre bevándorló cowboyokról láthattunk képeket, róluk is sok mindent elmondott Erika. Persze a gyerekek is igyekeztek bekapcsolódni a beszélgetésbe, hiszen ők is hallottak és olvastak e terület történelméről.

Az elméleti tudásbővítés után kivonultunk a saloon elé, ahol is Erika megörökítette táboros csoportunkat az utókornak. S hogy stílszerűek legyünk, készült egy olyan kép is rólunk, ahol pisztoly formálva ujjunkból, lövésre emeljük kezeinket. A vadnyugaton sosem lehetünk biztonságban, meg kell tudnunk védeni magunkat!

Újabb ügyességi feladat várt ránk ezután, a Patkódobás. Egy-egy patkót ügyesen úgy kellett eldobni, hogy fennakadjon a távolabb lévő karón. Ez nem volt egyszerű feladat.

Mint ahogy a mocsárjárás sem, ahol a „mocsárban” lévő cölöpökön kellett végigmenni az adott területen. Akinek ez nem sikerült bizony „büntetés” járt, egy négyütemű fekvőtámasz. Ennél rosszabb is lehetett volna a helyzet. A Musztángvadász állomás nyomkövető feladata következett, ahol mindig annak az állatnak a nyomát kellett követnünk, melynek a kunyhójával találkoztunk.

Végül a Farkasvadász kunyhójához érve úgy kellett együtt vonyítanunk, mint a farkas, és úgy, hogy a bejártnál Erika is meghallja. A biztonság kedvéért háromszor is farkassá változva kiáltoztunk. Kiérve el kellett sorolnunk, milyen állatok nyomát is követtük. Sajnos a vaddisznót kihagytuk, még tanulnunk kell a szakmát.

Utunk a Kukoricalabirintusba vezetett, ahol vegyes csoportokra oszoltunk, kisebbek és nagyobbak mentek együtt a kukoricasorok közötti úton, melyek némelyike zsákutcának bizonyult.

A feladat nem csak az volt, hogy kijussunk onnan, hanem az is, hogy menetlevelünkre 10 pecsétet szerezzünk, melyek nyomóját elszórva találhattunk meg a labirintus különböző pontjain. Ezt a küldetést sikeresen teljesítettük a déli melegben, s utána ideje volt elemózsia után néznünk. Visszatértünk tehát táborhelyünkre, s megebédeltünk.

Még egy kis játékra is volt időnk, s utána Tom seriff és felesége western show-ra invitált bennünket a központban lévő térre. Izgatottan, előre tapsolva vártuk a műsort.A seriff felesége aggódva Tom seriff sikerében, megkért bennünket, hogy tapsoljunk és „ájuljunk el” a seriff produkcióján. A háttérben segített is, mikor mit csináljunk.

De magunktól is tapsoltunk és elájultunk, no meg dőltünk a kacagástól, hiszen nem mindennapi házaspár produkálta magát a nézősereglet előtt, a gyerekeket is folyamatosan bevonva. A végén még egy country dal is megszólalt, s egy közös táncra is rávették a közönséget. Igazán jól szórakoztunk!

A műsor után következett a várva várt aranymosás. A táborosok nekivetkőztek, szitát, lapátot vettek magukhoz, s indultak a vízhez. A mederből lapátolták a szitába a homokot, köveket, alaposan lemosták, átmosták a felhozott anyagot, aranyrög után kutatva. S aki keres, az talál, gyűltek a drága rögök. A művelet végén, mindenki odaadta gyűjteményét Erikának, de egy-egy rögöt mindenki megtarthatott magának, ezzel is gazdagabbak lettünk.

Következett az Állatsimogató. A madarakat csak a kalitkában nézegethettük, de a Röfi hotelben tengerimalacokat simogathattak a gyerekek, mellette a nyuszikák, s kicsit távolabb a barik várták az érdeklődőket.

A simogató melletti játszótéren libikóka, hinta, csúszda és mászóka hívogatta a játékra várókat, hogy egy szemhunyásnyi unalom se legyen úrrá. Majd óriás csúzlival lehetett kipróbálni, milyen pontosan tudunk célozni. Dobótudományunkra egyébként a Tomahawk dobásnál is szükségünk volt, ahol nagy sikereket értünk el a „piros arany” csatakiáltással!

Mindeddig égette a táborosok zsebét a költőpénz, nyakára kellett tehát hágni. Indultunk a bazárba, kincseket vásárolni. Volt, aki a pocakját kényeztette, volt, aki vásárfiát vett, elégedetten, hogy ezt a napirendi pontot is teljesítette.

S végül még a rodeó bikát is megülték néhányan, mi többiek pedig lelkesen szurkoltunk. De valahogyan mindig a bika győzött, előbb-utóbb mindenkit levetett a hátáról.

Bármennyire nehezünkre esett, lassan indulnunk kellett. Pedig még úgy maradtunk volna. Erikát megkértük, fényképezkedjen le velünk. Hiszen végig velünk volt ezen a napon, ismert már bennünket, mint a rossz pénzt, csak legyen egy közös fotónk. Még egy katt sem volt, Tom seriff már futott is be a képbe, ő se maradjon le, vigyük őt is magunkkal fényképünkön.

 Merthogy búcsúztunk ettől a remek helytől, de biztosan visszatérünk még ide. Hiszen, aki egyszer is járt már itt, az visszavágyik. Gyerekekben, felnőttekben egyaránt maradandó nyomot hagy maga után a Vadnyugati város.

Tom seriff, azaz Kozák Tamás írja: “Minden gyermek életét boldogabbá akarom varázsolni, ha csak egy pillanatra is…” Végigkísértem, végig fényképeztem táboros gyerekeinket, végig mosolyogtak, ujjongtak, minden pillanatot élveztek. Köszönjük szépen!

Ugyanígy köszönjük a Pontvelem Nonprofit Kft. és a Rockdairy Kft. támogatását, hogy kirándulásunkat támogatta, e nélkül nem juthattunk volna el Csongrád-Bokrosba, a Vadnyugati városba. Az egész napos kirándulás segítői voltak: Györgyi Kíra, Horváth József és Horváth Józsefné. Köszönöm szépen nekik is a segítségüket!

Horváth Judit

További képek: